A lány lépkedett előre. Sőt ez most már, igazából nem is lépkedés volt, mert először tényleg csak lépdelt, de ez szépen lassan kocogássá, majd rohanássá változott. Nem akarta felszegni a fejét, csak a földet nézte, de így is látta az árnyakat... Az árnyakat, amik folyamatosan be-benyúltak érte, hogy megállítsák. Kezeit felemelte maga előtt és próbálta félre lökni ezeket.


Így járta az útját nagyon sokáig.


Ám, egyszer csak az egyik kezet nem sikerült félreütnie. Megpróbálta, de a karmos ujjak valahogy rákulcsolódtak a csuklójára. A lány igyekezett tovább szaladni, de az nem engedte neki. A lány megtorpant. Ekkor a kéz egy hirtelen mozdulattal lehúzta az ösvényről, be egyenesen a sötétség közepébe. A lány érezte, ahogy valami teljesen beteríti és elmerül benne. Érezte magán, ahogy valami átöleli, de nem merte kinyitni a szemét.
Nem lehet tudni mennyi idő telt el, de a lánnyal nem történt semmi, ezért szépen lassan felnyította a szemét.

Elvakította a fény. 

Nem tudta mi történik, de a sötétség visszahúzódott. Érezte a kezet a derekán, amin már nem voltak karmok. Felnézett hát a tulajdonosára. Ő nem egy árny volt a sok között, nem. Valahogyan fényt hozott a lánynak, amivel megmentette a sötétségtől. A mosolyából biztonság, szemeiből szeretet áradt. A lány akaratlanul is beleszeretett a mélybarna szemekbe. Rámosolygott hát az idegenre. Szerelem volt. Az idő is megfagyott... addig, amíg az idegen meg nem szólalt.
- Megszeretnélek védeni...De nem tudlak...Képtelen vagyok rá... - mondta halkan, szemeit lesütötte és elengedte a lányt.
A lányban valami megtört, mint amikor egy kristály vázát vágnak falhoz és az, szillánkjaira szóródik szét a térben. Arca eltorzult, és néhány másodperc múlva szemeiből szűntelen csorogni kezdtek a könnyei. Az idegen ekkor felemelte a kezét és letörölte ezeket a lány arcáról .
- Megakartam neked változni, de képtelen vagyok rá... Sajnálom...  - ez volt az utolsó szó, mielőtt a fény majdnem teljesen kialudt. A sötétség már majdnem rájuk vetette magát, várta, hogy a fény mikor tűnik el teljesen. Az idegen utolsó tette az volt, hogy arréb lökte a lányt, ezzel futásra kényszerítve őt. A lány csak homályosan látott, de az idegen kiáltására visszafordult.  A pislákoló fény teljesen eltűnt, az idegen pedig visszaváltozott. Újra egy fekete árny lett, ujjai végén éles karmokkal.
A lány most úgy érezte, mintha kitéptek volna belőle egy darabot. Tudta, hogy itt, most valami elveszett belőle.
A lány lépkedett előre. Sőt  ez igazából nem is lépkedés volt, bár először tényleg csak lépdelt, de ez szépen lassan kocogássá, majd rohanássá változott. Nem akarta felszegni a fejét, csak a földet nézte, de így is látta az árnyakat...
Az árnyakat, amik között még mindig ott van az idegen. Aki megpróbált megváltozni az ő kedvéért, de végül képtelen volt rá, mert a sötétség legyőzte...
A lány felnézett. Hirtelen mindenhol az idegent kezdte látni. Reménykedett, hogy ez valami rossz álom és az idegen ott áll valamelyik fa mögött... De nem. 

A lánynak rá kellett döbbennie, hogy ez nem egy rémálom, hanem a valóság.

Sokáig futott még előre, de már kezdett fáradni, ekkor megint megállította egy árny. Végignézett rajta, és elkezdte beleképzelni az idegent. De ekkor megrázta a fejét és összeszedte magát. Az idegen nincs többé... Kiszakította magát és tovább ment. Az idegen nincs többé...nincs többé...

Nem lehet tudni, mennyi időbe telt neki az, hogy már ne kutassa a szemével állandóan és elengedje.


...Elengedje, hisz igazából sose volt az övé...


...Hisz az idegen csak egy pillanatnyi találkozás volt...


...De a lány mégis beleszeretett...


A lány még mindig megy, fut, szalad és rohan, keres, aztán vár. Vár; először is arra, hogy vajon mikor éri el őt az elméjében rejtőző sötétség és, hogy mikor tud végre kiszabadulni a gondolatai börtönéből; másodszor; hogy vajon mikor fut össze Vele.


Vele, aki már nem lesz számára idegen és mégis el tudja  majd hozni  neki azt az ismerős fényt...